Nem tudtam, hogy van ember, Kinek hiánya így fájhat! 

Kinek sóvárogva vár szívem, egyetlen szavára. 

Aki oly sokszor megnevettet, ha szomorú vagyok, És most egyre-egyre csak miatta

sírok. Várom már nagyon, hogy újra nekem beszélj, Hogy újra mond: "Azt sem

meséltem még…!" 

Hogy felcsillanjon szemed, és kedves mosolyod, 

És kizárva ilyenkor az egész világot, 

Szívem és lelkem csak Téged hallgasson.